„Lágy, komor zene szól, egy szürke köpenyes férfi lép a színpadra, és a világba vetettség kétségbeesésével, zavarba ejtő éleslátással, keserűen szól a kegyetlenség rendjéről hol eltűnődve, hol a ritmus lendületével. Miután köszöntötte Freudot, Eszmélet, majd bőgő hangja, és következik az est legérzékenyebb része. Az előadó a közönségnek háttal, arctalanul szól a mamához a távolból, és a zsúfolásig telt nézőtéren együtt lélegezik közel száz ember.Az anya, mindenki számára a legfontosabb lelki kötelék.
Bőgő zeng. Egy kisgyerek sír.
Ettől kezdve már másként szólnak mind a versek, az érzelmekkel teli személyes líra dalai. A » Karóval jöttél « , az utolsó költemény, és a félbehagyott Reménytelenül:
» (…) A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok. « Az előadó hexametert rajzol a függönyre.
» Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is! « ” (Kovács Etelka kritikája)